Talán megmozdult valami tavaly ebben a piciny országban.

Talán mégis lesz igazi partykultúra egyszer idehaza is.

Talán most már nem csak a legújabb Chanel napszemüvegr?l és Gucci fels?kr?l,  no meg a drogokról szólnak a hazai e-zenei rendezvények. Végre. Persze akinek nem inge – s tudom, egyre többen vagytok ezzel így...

S talán mi is hozzásegítettünk egy kicsit. Miért mondom ezt most? Csak azért, mert szinte nem telik el úgy hét, hogy ne hallanátok egy-egy újabb klubest indulásáról, ahol a színvonal és a zenei igényesség mellett a jó hangulat megteremtése is lényeges szempont. Márpedig a jó hangulatot er?ltetni nem lehet, lássuk be. Aki magától képtelen egy ilyen mulatságon jól érezni magát, annak talán el sem kellene menni.

Persze nem muszáj velünk egyetérteni.

              De! Gondoljatok csak bele: ha örökké a mesterséges örömforrások árán keressük a boldogságot, az magának az ?szinte érzésnek veszi el a varázsát. Rossz a kedvem? Nem jó a buli? Sz?k a hely? Nem tetszik a zene? Sebaj! Vegyünk be ezt-azt, majdcsak jobb lesz! Vegyünk fel egy drága órát, napszemüveget, csilli-villi verszáccsét, aztán majd megjön t?le a kedvünk!

Hát NEM!

             Hová vezet mindez? Sok kiégett zombi karistol keresztbe-kasba egész héten a városban, hogy aztán amikor eljön az ideje, akkor megint vegyen magának a következ? hétvégre egy kis boldogságot. Sajnos pár évvel ezel?tt nagyonis ez volt a jellemz?. Megkockáztatom: most sem sokkal jobb a helyzet. Nem véletlen talán, hogy a budapesti partyélet speciális „citrom-díjat” nyert egy elektronikus médiában meghirdetett  szavazáson.

De hát akkor most ki jár a klubokba, ha nem azok, akik ezeket a voksokat leadták? Akkor most hogy is van ez? Egy ismer?söm elment a világ Top 50-jébe tartozó Crystal Glam Clubba (igen, Bukarestbe), és amikor egy hegyomlásnyi tagnak nekiment, még az kért t?le s?r? esedezések közepette bocsánatot, s fizetni akart neki egy italt. Itthon meg egy bármilyen - meg nem nevezett - helyen elmegy az ember, s a kislányok átlagéletkora 16-17 év, a klotyón rókáznak a nemistudommikt?l, s még én érzem magam zavarban 32 éves fejjel, hogy van képem elmenni otthonról egy „ilyen” helyre.

Miért van az, hogy ha az ember fia Londonban teszi ugyanezt, akkor nem kell mindjárt m?haj és m?cici, t?sarkú és flitteres blúz – a fiúknak meg 30 kiló felfújt lufi a bicepszére és gotyié ing ahhoz, hogy jól érezze magát, s ne legyen folyton az kényszerképzete, hogy „úristen, milyen kis szakadt veréb vagyok én ezek között”?!

Ott miért tud minden náció önfeledten együtt élvezkedni a zenén? Persze, ez is biztos a 40 év átkos rendszernek a maradványa nálunk, magyaroknál. De akkor mi történik Romániában? Furcsa és érthetetlen dolgok ezek.

Persze felhozhatnám azt az örökzöld kérdést is, hogy a magyar producereket miért ismerik el jobban külföldön? Erre persze megvan a válasz, de akkor is ciki.

Ám most mégis úgy érzem, talán kezd valami megmozdulni. Bár ez nem a nagy bizniszek hazája: kis ország=kis üzlet, de azért remélem, nem ezen fog továbbra is múlni, hogy tudunk-e tiszta szívb?l örülni a jó zenének, táncra perdülni akár otthon is, ha egy jó zenét meghallunk... Mert valahol itt kezd?dik ez az egész. Mindig a nagy katarzist várjuk, s ha nem jön, akkor veszünk egyet. A fogyasztói társadalom egyértelm? jelei ezek, de azért ne legyen már mindegy, hogy mit akarnak megetetni velünk, nem igaz????!!! Jegyezzétek meg, mert az öreg halász is abba halt bele a tengeren, hogy nem fogadta meg: Kis hal jó hal. Örüljetek a kis dolgoknak, s akkor lesz csak igazán nagy az öröm.

Úgyhogy tessék csak figyelni, mert mi is figyelünk! Bizton állíthatom: rengeteg jó kezdeményezés van indulóban. Mutassuk meg a világnak, hogy létezik igazi magyar virtus, nemcsak „gagyi m?anyag”!

 

"Soha ne legyetek közömbösek, szeressétek

szenvedéllyel a zenét!"